Lassan lépkedtem végig a folyosón. Mint mindig, most is
teljesen sötét volt… A csizmám kopogása volt az egyetlen hang, amit hallottam…
Ha itt kéne élnem, tuti beleörülnék! Sötét, és csendes. Ha nem figyelsz a csend
szép lassan megfojt, vagy ami annál is rosszabb magába szippant. Képzett
gyilkos vagyok, és még így is félek végig menni ezen a folyosón…
Szinte megkönnyebbülés volt eljutnom az óriás ajtóhoz. Teljes
erőmből nekitámaszkodtam, és az szép lassan ki is nyílt. Fülsüketítő volt, a
nyikorgása. De még mindig jobb, mint a fojtó csend.
Bent lámpák égtek. A sötét után kellett egy kis idő, még a
szeme hozzászokott a fényhez. A szobában minden ugyanúgy volt, mint múltkor. És
mint azelőtt, és azelőtt, és azelőtt. Itt soha nem változik semmi.
- Későbbre vártunk – szólalt meg egy mély hang. Lassan
közelebb léptem, a szoba közepén található asztalhoz. Mint mindig, most is hat
személy ült félkör alakban az asztal mögött, jó hét méterre egy-egy széken. Őket
nem világította meg a fény, sőt mind a hatnak el volt takarva az arca. Soha
életemben nem láttam még őket csukja nélkül. Lassan fél térdre ereszkedtem, és
lehajtottam a fejem.
- Előbb végeztem, uram – mondtam halkan, és tisztelettudóan.
Beszéd közben a cipőmet néztem. Sikeresen összekoszoltam…
- Ebben az esetben lenne még egy küldetésed – szólt megint a
mély hang. Rémes, hogy erről a hat emberről szinte semmit sem tudok. Pedig ők a
főnökeim… Egyedül a nevüket mondták meg. Aki eddig beszélt, Arata-san volt. Ők
hatan vezették a Fekete Ninja titkos szervezetet. Vagy inkább jobb szó a
bérgyilkos szervezet… Vagy zsoldos szervezet? Nos, igen attól sem álltunk
messze. Emberek pénzt fizettek nekünk, mi meg megcsináltuk, amit kértek. Már,
ha úgy gondoltuk, hogy a küldetés méltó hozzánk… Nos azt hiszem a zsoldos
szervezet a legjobb szó.
- Mi lenne az, uram? – emeltem lassan fel a fejemet.
- Az asztalon megtalálod a papírokat – felálltam és
odaléptem. Kezembe vettem az iratokat. Anélkül, hogy elolvastam volna őket, a
hónom alá csaptam. – És most, kérlek, távozz! – udvariasan meghajoltam és
elindultam kifele.
Megint végig azon a nyomasztó folyosón. Harminc lépés előre,
majd fordulás jobbra. Negyven lépés megint előre, és balra. Utáltam ezt a
labirintus féle helyet. Persze nem amiatt, mert mindig eltévedtem. Ez soha nem
történt meg. Elég volt egyszer elmondani, mi merre van, megjegyeztem. Viszont
ez a folyosó… Inkább küzdöttem volna meg 100 szamurájjal, mint, hogy végig
menjek ezen…
Szép lassan el is érkeztem a kívánt helyre. Óvatosan kitapogattam
a kilincset, majd kinyitottam az ajtót.
A bentről jövő fénytől megint hunyorogni kellet. Amint
hozzászokott a szemem, jól láttam, hogy egyedül vagyok itt. Ez a szoba, egy
affajta pihenő helyiség. A kedvenc bútorom felé vettem az irányt, ami egy
széles kanapé volt.
Leültem rá, és most először elkezdtem olvasni a papírokat,
amit a Hatok adtak.
A Fekete Ninja szervezetnél mindenki így kapta meg a
küldetéseit. Papírokon, vagy nagyon ritka esetben szóban. A lapokat minél előbb
meg kell semmisíteni. Egyszer felvetettem, hogy miért nem csak egyszerűen
megmondják, hogy mit kell csinálnunk, miért írják le, amikor az sokkal
veszélyesebb. Ezt Chuu-tól, egy barátomtól kérdeztem, aki szintén itt
dolgozott. Erre csak egy nevetést kaptam válaszul. Majd miután jól kinevette
magát, végre értelmes mondatot is mondott
- Yumi, nem mindenki olyan, mint te! Ezeken a papírokon
rengetek adat van. Megjelenés, név, kor, a küldetés célja…satöbbi. Szinte
lehetetlenség elsőre megjegyezni, hallás után. Attól független, hogy neked
menne, másnak nem. A legtöbb embernek nem elég egyszer meghallgatni valamit,
vagy elolvasni, hogy onnantól kezdve hetekkel később is emlékezzünk rá! És nem
teljesen jó dolog, ha valaki mást ölünk meg véletlen nemde bár? – majd viccesen
megborzolta a hajamat, mint amikor még kicsi voltam.
- Még egy ilyen és kitöröm a kezedet – sziszegtem rá
mérgesen, mire megint csak nevetést kaptam válaszul.
- Régen szeretted, ha ezt csinálom! – kacsintott rám. Chuu
volt az első ninja, akivel találkoztam. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.
Sokáig ő edzett engem. De egy idő után rá kellett jönnie, hogy az ő képzetsége
nem elég hozzám. Így új mesterhez kerültem.
- Jah, csak akkor mennyi idős is voltam? Öt? – igen, még
emlékszem arra a napra. Elszöktem otthonról. A helyi dódzsóban a fiúk
piszkáltak. Én úgy láttam legjobbnak, ha elmegyek világgá. Tipikus ötéves
kislány gondolata. El is indultam, azonban nem jutottam sokáig.
Az egyik utcán sétáltam, amikor valaki megragadott, és
magával cipelt. Később tudtam meg, hogy akkoriban igen megnövekedett a
gyerekrablások száma. Hiába próbáltam kiszabadulni, nem sikerült. De azt meg
kell hagyni, hogy megnehezítettem az elrablóm dolgát! Egy házba dobott le, és
többször meg is ütött. Rajtam kívül több gyerek is volt ott. A férfi megfenyegetett,
hogy megöl, ha nem maradok nyugton. Ekkor kicsapódott a ház ajtaja és két ember
lépett be rajta. Kezükben egy- egy karddal. A férfi mielőtt bármit is tehetett
volna, holtan hevert a földön. A többi gyerek sikítozott, és sírt. Csak én nem.
- Mit csináljunk a gyerekekkel? – kérdezte a magasabb az
alacsonyabbtól.
- Semmit. Erre nem kaptunk semmilyen parancsot – válaszolt amaz,
majd megindult az ajtóhoz. A magasabb még visszanézett, és a tekintete megállt
rajtam. – Gyere már! – vetette oda a türelmetlenebb társa.
- Egy pillanat – lépett közelebb hozzám. – Mennyi idős vagy
kislány? – hajolt le.
- Öt – válaszoltam félve.
Még emlékszem, hogy milyen vékony és halk volt a hangom.
- Mi tart eddig? – jött vissza a másik. A magas szép lassan
felállt és szabad kilátást engedett rám a társának. – Mit mondott? Öt éves? –
egy bólogatás volt a válasz. – Lehetséges?
Egy szót sem értettem a beszélgetésükből… akkor.
- Én biztos vagyok benne – mondta a magas, és ismét lehajolt hozzám – Kislány,
szeretnél megtanulni harcolni ? – tette fel a kérdést mosollyal az arcán. Ohh
nem is tudhatta, hogy mennyire szerettem volna. Mindig is vonzottak a
küzdősportok, annak ellenére, hogy anyám úrinőt akart faragni belőlem. Pont
ezért jártam mindig át a dódzsóba, ahonnét mindig elüldöztek.
- Igen – bólintottam szép lassan. A férfi összeborzolta a
hajamat, és később kiderült, hogy Chuu a neve.
A társával a szüleimről beszéltek. Mármint az igazi
szüleimről. Ugyanis örökbe fogadtak. Az új családom nem tudta, hogy kik voltak
a vérszerinti rokonaim. Én viszont megtudtam, hogy nagyon jó ninják voltak a Fekete Ninja nevezetű zsold…ööö…
bérgyilkos szervezetnél. Elég sok ellenséget gyűjtöttek össze, így, hogy
megvédjenek, születésem után lepasszoltak. De mit hoz Isten? Találkoztam két
ninjával, akik ismerték őket, és felfedezték a hasonlóságot a szüleim és
köztem. Nekik hála belőlem is ninja lett. És én ezt egyáltalán nem bánom!
Lassan kinyújtóztam a kanapén. Elég az emlékekből! Éljünk a
mának és nézzük meg, mit csinálok, holnap. Lassan elkezdtem olvasni a
papírokat. Az első oldal mosolyogva köszönt rám, a névvel.
Saito Hajime - holtan
